Néprajz kiállítás - 4. terem - Menyecskecsokor / Kéleshalmi /

Bács-Bodrog vármegye legészakabbi településén, Jánoshalmán az ingváll formája és szabása változatlan maradt a XIX. század végéig, csak kendervászon anyagát cserélték le a bolti pamutgyolcsra. A XIX. század elejéig gyakran festették kékre, esetleg kékfestőkkel mintáztatták. A könyék fölött betűzött, buggyos ujjú fehér ingváll volt a nyári ünnepi viselet. Derekát a pöndölbe kötötték bele. A far látszólagos erősítésére turnit használtak, annak tetejére vették föl a 4-6 alsószoknyát. A fölső szoknya alatti darab gondosan cakkozott szélét egy-két ujjnyi szélesen hosszabbra hagyták. A lábszár közepéig érő házi szövésű felsőszoknyákat a XIX. század elején kezdték mintás kékkel megfestetni, majd megjelentek a téli posztószoknyák. Ezek a gyári anyagok szorították ki az ünnepi viseletből a házi vászonból szabottakat. A szoknya anyagából varrt ünneplős kötények alsó szélét fekete csipkével szegték. Az ingvállra került a sötét színű posztó vagy bársony pruszlik. A nagy kivágású, a lapockát és a mellet is megmutató ünnepi darabokat fekete, piros és kék selyemből szabták. Legfőbb dísze, a kétujjnyi széles ezüst csipkeszegése elöl a mellekig fölkanyarodott. A fémgombokkal, esetleg kapcsokkal vagy színes szalagfűzővel záródó pruszlik rövid alja alól kidomborodott az ingváll. Hideg időben egy alsó rövid ujjú ingvállat is fölvettek, majd a pruszlik alá vékony, de meleg gyapjú vállkendőt kötöttek. Hétköznapokon mezítláb jártak, hideg időben fekete-, ünnepnapokon piros bőrcsizmában. A lányok kezéből elmaradhatatlan volt a hímzett keszkenő. Az 1870-es években terjedt el a szabadkai ezüstösöktől vásárolt, hosszú lelógó szalagokkal megkötött lázsiás, de a szegényebbek csak gyöngyfűzért hordtak. Tavasztól őszig a pöndölbe kötött ingvállat felsőruhaként viselték az otthoni tartózkodáskor, de ugyan ezt használták az éjszakai alváshoz is.

Az 1880-as évektől a pruszlikot fokozatosan visszaszorította a blúz. Az anyagában megváltozott, gyapjúból kötött pruszlik alsó téli ruhaneművé vált. E változással párhuzamosan a XX. század elejére meghosszabbodtak a szoknyák. A szabadkai vásárra járó jánoshalmiak a meggazdagodott bácskai bunyevácok új viseletét vették át. Az 5-6 szeles, ráncolt, bokáig érő ünnepi darabokat selyemből és szövetből szabták, de hétköznapra olcsóbb, könnyen mosható anyagokat vásároltak. E viselet meghatározó darabja a blúz volt. A XIX. század végén a sötét színű ternó-, szövet- és selyem testálló, az 1910-es évektől az atlasz- és brokátselyem tüledálló, az 1920-as évektől a csipkés-galléros-öves blúz divatozott. Ez utóbbihoz már nem volt kötelező kötényt hordani, mely az 1940-es évekre elmaradt a nagylányok szoknyái elől. Télen virágmintás ternó-, vagy rojtos selyemkendőket terítettek a vállukra, melyeket a bársonyból és a posztóból szabott télikabát, a bajkó és a kacabajka szorított ki az 1920-as évektől.

A jánoshalmi lányoknak és az asszonyoknak egyforma volt a hajviselete. A középen kettéválasztott és hátrafésült hajfonatokból kerek kontyot kötöttek. Az 1910-s évektől elválasztás nélkül fésülték hátra a hajukat, majd az 1940-es évektől a lányok egy része a kontyot is elhagyta, hajfonataikat rövid szalaggal kötötték el. A lányok fejetetejét borító fekete habselyem szalag végeit a konty alatt, lelógó végű nagy masniba csomózták. Az asszonyok féketőt terítettek a kontyra, arra trityit – később fityulát húztak, majd kendőt kötöttek rájuk. (KARSAI 1987.)

[ 0 Tárgy ]